2010-et írtunk, és rohanó világunkba hirtelen beköszöntött az igazi tél. Igaz hogy már január volt, tél közepe, de az idő ekkor kezdett el egyre hidegebbre és hidegebbre fordulni. Annyi hó esett, mint még talán soha ezen a tájon. Mindenki idegesen kelt, idegesen feküdt le. Az autók nem tudtak közlekedni, sokan megfagytak, és az élet menete teljesen felborult.

Volt azonban egy fiatal lány, senki nem emlékszik már rá. Valahonnan messziről jött ide szerencsét próbálni. Egyedül élt, nem voltak barátai. Egy nagy cégnél dolgozott, egy kis irodában. Nem barátkozott, nem járt el a céges bulikra és egyáltalán nem beszélt senkivel. Talán ez az oka annak, hogy senki nem emlékszik már rá.

Én emlékszem rá! Szőke haja volt és kifogástalan alakja. Mégsem fordult meg utána egy férfi sem az utcán. Talán azért, mert szomorú volt és magába forduló. Mindig figyeltem, mit csinál, hová megy. Ő volt az ilyenkor is nyugodt volt ebben a felfordulásban.

Az ő történetét szeretném elmesélni nektek, ugyanis január végén eltűnt. Eltűnését a főnöke jelentette be. Azóta senki sem látta. Ez így azonban nem teljesen igaz. Én ugyanis azóta is látom őt, fel-fel bukkanni a folyó mentén.

A lány nevét nem tudom, de szépsége szégyenbe ejtené azon lányokat, kik szépségversenyek sokaságait nyerték már meg. Mikor utoljára láttam hosszú barna haja eltakarta kecses hátát, szeme kéken csillogott és vízből jött ki mégis száraz volt. Ruha, mi rajta van, mindig ugyan olyan, egy régi barna ruha, ami tiszta és ápolt, amilyen ő is. De honnan jöhet, és vajon miért jön ki a folyóból határozatlan időközönként.

Mivel nevét nem tudom, ezért az elbeszélés alatt Emmának fogom nevezni.

Emma hazafele tartott a munkából egy hófúvásos délután. Már elkezdtek hoszabbodni a nappalok, de az ég be volt borulva és minden sötét volt.